Elfogadás vagy tagadás

Minden szülő, minden család, de főleg az édesanyai szív nagyon örül egy gyermek születésének. Elképzeléseket sző róla, vajon milyen is lesz gyermeke arca, a kis keze, kire fog hasonlítani a mosolya, milyen személyiségbeli tulajdonságok fogják jellemezni és hogy vajon melyik egyetemet fogja majd választani felnőttként?

 

Megszületik a baba, szépen fejlődik és a család boldog. Fejlődése kb. másfél éves koráig teljesen szabályszerű, majd idővel valami megváltozik. Mint szakemberként gyakran hallom ezeket a panaszokat a kedves szülőktől.

Elmaradnak bizonyos megnyilvánulások, mint a mosoly, a játék, a szemkontaktus vagy a beszéd.

 

A családok és szülők reakciói meglehetősen szerteágazók a problémát illetően. Van, aki úgy gondolja, kicsi még a gyermek, ő egy fiú, aki lusta is, majd kinövi, én is ugyan ilyen voltam ennyi idősen. Viszont vannak szülők, akik érzik, hogy ennél azért nagyobb a baj és lépni kell. Tenni kell valamit, mert ez így „nincs rendben”!

 

Elkezdődik a vizsgálatok sora. Orvosi-, gyógypedagógiai-, pszichológiai vizsgálat – mintha egy nagy mókuskerékbe kerültünk volna és folyamatosan csak küldözgetnek bennünket az egyik helyről a másikra, miközben a gyermek egyre furcsább tüneteket produkál (dühkitörés, szociális mosoly hiánya, nem reagál a környezetre, el van a maga kis világában).
Lelkünk mélyén egyre inkább azt érezzük, hogy gyermekünk nem olyan, mint amikor álmodoztunk róla. Valami nagyon másképp alakult. Végül jön a fekete leves. A sok vizsgálat és a komplex felmérések eredményeként megkapjuk a diagnózist, mi szerint a gyermek AUTISTA.

 

A szülők sok esetben érzik, hogy van valamilyen probléma, de mégis bíznak benne, hogy nem komoly a dolog és azzal nyugtatják magukat, hogy ez nem egy egész életre szól, majd megoldódik és minden visszakerül a megszokott kerékvágásba.
A legtöbb esetben azonban sajnos nem így történik. Helyette viszont elkezdődik a küzdelem, a harc. Lelkünkben felülkerekedik a fájdalom és a gyász, mely érzelmek hatására ki tudnánk futni a világból, vagy legszívesebben elbújnánk egy kis fekete lyukban. Ezek az érzések mind a diagnózis feldolgozásának részei. A gyermek másságának elfogadása felé haladó út eleje.

Később jön a tagadási fázis. Nem, ez nem az én gyermekemmel történik, nem a mi családunkkal. Ez nem lehet igaz, hogy a gyerekem autista, ezt nem akarom még egyszer hallani. Majd jön a következő fázis, amely belülről emészti fel az édesanya lelkét. A mély fájdalom és a rengeteg “miért?” kérdés:

“Miért pont az én gyermekem?

Soha nem fogok tudni beszélgetni a gyermekemmel?

Soha nem kapok tőle egy ölelést, egy puszit?

Képes lesz-e vajon az önálló életre?

Mi lesz, amikor már gyenge és idős leszek és nem tudok mellette lenni?

Ki fogja őt segíteni?”

Nagyon nehéz kérdések, nagyon nehéz válaszokkal és annál nagyobb lelki gyötrelmekkel. De igen, ez is a feldolgozási folyamat része. A gyász megélése és a segítségkérés is részei a folyamatnak. Merjük kimondani a szakembernek a lelkünk legmélyén érzett dolgokat is. Ha kimondjuk könnyebb lesz.

 

Nem szabad tagadni az érzéseket, nem szabad a szőnyeg alá söpörni, hanem mint édesanyának – fel kell dolgozni ezt a fájdalmat és el kell fogadni a gyermek másságát. Szakemberként tudom és hiszem, hogy ezáltal tud a lehető legtöbbet segíteni egy szerető édesanyai szív gyermekének. Egy nagyon bölcs édesanya fogalmazta meg a következő gondolatot, melyet most szeretnék veletek is megosztani:

 

„El kell a gyermekemet gyászolnom, el kell a róla szőtt ábrándokat engednem, mert ezzel tudom a lehető legtöbbet tenni érte.”

 

Hatalmas igazság, de borzasztó hosszú út vezet odáig, hogy valaki képes legyen erre a lépésre. És ha képes ezt másokkal is megosztani, akkor a legnagyobb sikert érhetjük el, mert ebben a kijelentésben benne van minden:

 

,, Nem adom fel, harcolok gyermekemmel együtt és tudom, hogy így lesz belőle a legnagyobb harcos! ”

 

 

Itt veszi kezdetét az elfogadás és az igazi munka a fejlesztésben. Már csak mosolygok az orrom alatt, mikor azt hallom vissza, hogy „Niki, ez még nem is a világ vége, ugye?!” A szívem legmélyén pedig nagyon boldog és hálás vagyok, mert tudom, hogy az érintett gyermekek a lehető legjobb helyen vannak.

 

Elfogadó és feltétel nélküli szeretettel körülvett családi légkörben növekednek és ebben az esetben a határ a csillagos ég, hogy a képességeikből adódóan a lehető legönállóbb személlyé faragjuk őket.

 

Galla Nikolett,
gyógypedagógus
Artis centrum