Belefér, nem fér bele? – a következetes nevelésről (2. rész)

Előző blog bejegyzésünk folytatásaképpen, továbbra is a következetes nevelés íratlan szabályait taglaljuk, valamint hasznos gyermeknevelési tanácsokkal látjuk el kedves olvasóinkat.

 

Zsarolás?
Az egyik legnagyobb csapda, amibe bele tudunk esni,  ha a szavainknak nincs súlya. Hiába vagyunk szigorúak, vagy próbálunk azok lenni, hiába fenyegetem, hogy akkor “nem lesz ajándék a szülinapodra”, mindezek ellenére is csak nevet és folytatja tovább a csintalanságot.

 

Miért van ez?
Nagyon egyszerű. Mert tudja, hogy úgyis kap ajándékot. Mert tudja, hogy anya/apa mindig csak mondja, de sosem történik semmi. Közben pedig mint szülő, rosszul érezzük magunkat, hogy már ilyesfajta módszerekhez kell nyúlnunk, mint a zsarolás.

 

Mondok néhány példát, melyek elég gyakoriak:
“…akkor nem megyünk a mamához!”
“…akkor nem hoz neked ajándékot a Jézuska!”
“…akkor visszaviszi a Jézuska az ajándékod!”
“…akkor többet nem kapsz születésnapi ajándékot!”
“…akkor legközelebb nem veszek neked semmit!”

 

Mi a baj ezekkel a mondatokkal?
Hogy egyik sem válik valóra! Nem lesz következménye, nincs súlya. A mamához elmegyünk, mert a mama egy betervezett úti cél, aki vár ránk. A Jézuska így is, úgy is hoz ajándékot, ráadásul nem feltétlenül csak anyáéktól és miután elhozta, úgysem viszi vissza. Mindig fog kapni születésnapi ajándékot, hiszen valóban szeretjük őt és szeretjük meglepni.

 

Miután ellőttük ezeket a mondatokat az a gond, hogy nincs azonnali reakció a cselekedetre. A “zsarolás” bármennyire is egy nem szép kifejezés, igenis néha helyénvaló és kell! Azaz belefér! Viszont nagyon fontos, hogy próbáljunk úgy fegyelmezni, hogy a gyermekünk lássa, anya tényleg nem viccel! Próbáljuk őt olyan cselekedetekkel megállítani, melyeket biztosan be is tudunk majd tartani. Például közöljük gyermekünkkel, hogy ha nem fejezi be az adott cselekvést, akkor nem játszhat a telefonnal. Ebben az esetben gondoskodjunk is róla, hogy semmi esetre se jusson telefon közelébe. Vagy közöljük vele, hogy akkor a kedvenc játék felkerül a legfelső polc tetejére és csak másnap fogja vissza kapni.

 

Előfordulhat olyan is, hogy abban a pillanatban, mikor kérünk tőle valamit és ő nem hajlandó rá, esetleg még dacolni is kezd, közöljük vele, hogy „akkor nem lesz játék a telefonon!” Ám mi történik? Eltelik egy kis idő, jön és utólagosan megcsinálja, amit kértünk tőle. Ilyenkor két út áll a szülő előtt:

• odaadom a telefont, mert hát végül is megcsinálta amit kértem tőle,
• vagy, nem adom oda a telefont, mert nem akkor csinálta meg, amikor kértem tőle.

 

Az egyik lehet ördögi kör, a másik pedig kiút. Ha odaadjuk, mert megcsinálta, de nem akkor amikor én elvártam tőle, ez esetben továbbra is fennállhat az esélye, hogy egy-egy kérés után dacolni, hisztizni fog.

 

Ha viszont a másik opciót választjuk, akkor a gyermek látni és érezni is fogja, hogy igenis számít az, hogy mikor vagyok együttműködő. Ha megcsinálja, amit kértünk tőle, dicsérjük meg, örüljünk neki, örüljünk vele együtt, de próbáljuk meg tartani magunkat ahhoz az elvhez, hogy valamit valamiért.

 

Ne féljük meglépni ezeket a lépéseket, elvégre is mi vagyunk azok, akik védelmezni akarunk és biztonságos érzetet nyújtani a gyermekünk számára. Azt szeretnénk, hogy a mindennapi életünk könnyedebb legyen, önfeledt játékkal és együttműködéssel teljen.

 

Idővel érezni fogjuk, hogy mikor engedhetünk a csábításnak, és most szemet hunyunk felette, illetve mikor kell, hogy határozottan nemet mondjunk és semmi esetre se engedjünk. Ehhez viszont sok kitartást és türelem szükséges, hogy amikor a határozott és következetes kiállásunk végett a gyermekünkben erősödik a dac is párhuzamosan, mi mindezek ellenére erősek maradjunk. Higgyék el, megéri!

 

 

Nagy Szilvia,
gyógypedagógus,
Artis Centrum